Történelmet írt a vízen és a víz alatt is. A Széchenyi család egykori büszkesége a II. világháború pusztítását a Balaton iszapjába rejtőzve vészelte át, dacolt a szocializmus abszurd bürokráciájával, ma a Balaton – és tudomásunk szerint Európa tavi vitorlásainak is – a legrégebbi, aktívan versenyző klasszikus hajója. A 130 éves Kishamis, a magyar vitorlástársadalom ikonja idén az 58. Raiffeisen Kékszalag Nagydíjon bizonyítja: az igazi legendák felett soha nem jár el az idő.
Amikor az 58. Raiffeisen Kékszalag Nagydíjon eldördül a rajtpisztoly, a figyelem és a kamerák kereszttüze elsőként a csúcstechnológiás, víz felett repülő karbon katamaránokat pásztázza majd. A legmélyebb tisztelet azonban a tókerülő verseny igazi veteránjait illeti. A több száz hajót számláló mezőnyben ott ring majd egy kecses, fából épült matuzsálem, amely már évtizedekkel azelőtt szelte a habokat, hogy a Kékszalag ötlete egyáltalán megszületett volna. A Kishamis, a magyar hajózástörténet élő mementója, idén lenyűgöző mérföldkőhöz érkezett: a 130. születésnapját ünnepli.
Megbecsültségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy éppen 30 éve a hajó fedélzetéről koszorúzzák meg a Balatont, és innen veszi kezdetét a hivatalos vitorlásszezon.
Királyi kezdetek
A páratlan vonalvezetésű, keskeny orrú B-kutter története 1896-ban, a millennium évében vette kezdetét. A hajógyár létrehozásának feltételeit Richard Yung teremtette meg, magát a Kishamist pedig Michael Emil Redsy, az akkori hajógyár vezetője és főmérnöke álmodta meg a híres, Amerika Kupa-győztes Defender vitorlás mintájára.
A hajó megrendelése szorosan összefonódott az osztrák-magyar arisztokráciával: a Kishamis mellett három testvérhajója is megépült – a Sárgarózsa, az Irma és a Mariska. A négyes flotta vízre bocsátását egy diplomáciai eseményhez, Sissy hercegnő tervezett balatonfüredi látogatásához időzítették. A cél a királyné lenyűgözése volt, és bár Erzsébet királyné utazása végül meghiúsult, Stefánia hercegnő egy teljes hetet töltött a tónál, ahol megcsodálhatta a korabeli hajóépítés ezen remekműveit.
Bár nem az első tulajdonosai voltak, a Kishamis több évtizeden keresztül a Széchenyi család tagjainak birtokában volt, akik igazi versenygépet faragtak belőle. Széchenyi Pál irányításával a hajó 1920-ban megnyerte a nagy presztízsű „4 tó versenyét”, megalapozva egy olyan sportkarriert, amely a mai napig tart.
Kishamis mindhalálig
A hajó egyik legfőbb vizuális védjegye a jellegzetes kék színe és kék vitorlája, amely a mai napig messziről felismerhetővé teszi a vízen. Mindez nem a véletlen műve: a Széchenyi család egykori emlékeztetőjében határozottan kikötötte, hogy a hajó domináns kék színét meg kell őrizni, és a nevét sem szabad soha megváltoztatni. A család akarata alapvetően érvényesült, bár bizonyos krónikák szerint egy súlyos vihart követő, küzdelmes javítás után a dacos „Csakazértis” néven is szólították a hajót a kikötőben. Az egyetlen komolyabb, hivatalos névváltoztatást azonban maga a történelem kényszerítette ki a II. világháború után.
Süllyesztés a túlélésért
A hajó sorsa a második világháború végjátékában pecsételődött volna meg. Amikor a front elérte a Balatont, és mindkét parton ellenséges csapatok táboroztak, szigorú német parancs rendelkezett az átkelésre alkalmas vízi járművek megsemmisítéséről vagy rekvirálásáról. A Kishamis három testvérhajója ekkor vált a háború áldozatává, és örökre eltűnt a habok között.
A füredi hajógyári munkások azonban nem hagyták, hogy az utolsó példány is erre a sorsra jusson. Kétségbeesett, ám történelmi léptékkel mérve zseniális mentőakciót hajtottak végre: az éj leple alatt kivitorláztak, léket vágtak a hajótesten, és Tihanynál szándékosan a Balaton mélyére süllyesztették a cirkálót. A tó iszapja hűségesen őrizte a titkot egészen 1945-ig. Amikor a fegyverek elhallgattak, a vitorlást kiemelték a vízből. A kommunista hatalomátvétel után a korszellemhez igazodva a vitorlásra ráerőltették a Kronstadt nevet, de mivel felújítására nem jutott pénz, éveken át egy sötét hangárban várta sorsa jobbra fordulását.
Harc a versenyzésért
A feltámadás 1954-ben érkezett el, amikor a tihanyi kompátkelő tervezésén dolgozó Szilvássy Zoltán vízügyi mérnök betért a Hajógyárba, és meglátta a hányatott sorsú vitorlást. Felismerte a történelmi értékét, és még abban az évben gondoskodott a felújításáról. A vitorlás ebben az évben került a Vízügyi Sport Club kötelékébe, és kapta vissza eredeti, büszke nevét.
A létező szocializmus azonban nem szűkölködött abszurd fordulatokban. A szakszervezeti vezetés elitista úri huncutságnak tartotta a versenyzést, és a Kishamist kizárólag sétavitorlázásra akarták használni. A konfliktus odáig mérgesedett, hogy egy alkalommal, épp egy regatta rajtja előtt, a szakszervezet embereinek egyikét a mólóról egy óvatlan pillanatban egyszerűen a vízbe lökték a legénység tagjai, csak hogy elindulhassanak a versenyen. Vass Boldizsárék végül a MEDOSZ (Mezőgazdasági, Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete) közbenjárásával tudták csak megmenteni a hajót a „sétahajó-száműzetéstől”, így a Kishamis a versenypályákon maradhatott.
Injekciós tűvel életben tartott hajótest
A hetvenes évek eleje újabb technikai krízist hozott. Egy 1975. évi nagy felújításhoz a legénység által Tuzséron kiválasztott szovjet fenyő gyantaszegény volt, aminek következtében a hajótest gombásodni és korhadni kezdett. Két egymást követő fél szezon is kimaradt a megfelelő palánkpótlások miatt, és annak érdekében, hogy vízen legyen tartható a hajó, a test a Balatonfüredi Hajógyárban – éppen azon a helyen, ahol korábban született – kapott egy védő műanyag borítást. Bár ez az eljárás megmentette a hajót az enyészettől, a belső faanyag ápolása ma is folyamatos törődést igényel: a fát minden tavasszal injekciós tűk segítségével lenolajjal itatják át, hogy megőrizze rugalmasságát.
130 évesen is Kékszalag
A Kishamis modern története Hrehuss György nevével forrt egybe, aki 1996-ban vette át a kormányt, a hagyományt pedig ma fia, Hrehuss Pál viszi tovább kormányosként. Számukra a vitorlás jóval több egy hajónál, az életük része.
„Számomra a Kékszalag jelenti a mindent a vitorlázásban, a Kishamis pedig a fél életemet – meséli Hrehuss Pál. – Jó pár éve voltunk házasok, amikor a feleségem meg merte jegyezni, hogy az esti imáimba ne foglaljam bele a Hamist, hiszen mégsem egy személy – amivel persze én azóta is vitatkozom.”
Neki és a körülbelül 15 fős csapatának köszönhetően a Kishamis nem egy kikötőben ringatózó múzeumi tárgy, hanem ízig-vérig versenygép. „Szerencsés kapitánynak mondhatom magam, hogy ilyen csapatot vezethetek, akiknek hasonló a kötődése a hajóhoz. Ha munka van, mindenki ott van. Sokan közülük nyáron nem is vitorláznak velünk, csak dolgozni jönnek. Idén tavasszal például Halmi Zoli vezérletével négy hétvégén keresztül csinosítottuk fel a hajót erre a csodás évfordulóra. Arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy mesterember ritkán jár a hajón, mindent a két kezünkkel próbálunk elvégezni. Ezt úgy szoktam kifejezni: egy fa hajón vitorlázni nagy meló, de nagy élvezet.”
Bár a Kishamis egy klasszikus matuzsálem, a legénység mindent megtesz, hogy a maximumot hozza ki a hajóból. „Amit csak lehetett, megreformáltunk rajta az elmúlt 40 évben úgy, hogy a klasszikus kinézete ne változzon, így egy jó széltaktikai húzással még mindig elő tudunk fordulni az élmezőnyben” – magyarázza Hrehuss Pál.
„Az egyetlen verseny, amit véresen komolyan veszünk, az a Kékszalag. Amikor kérdezik tőlem, hogy mit várok tőle, mindig azt válaszolom: az abszolút elsőségre törekszünk. Egyetlen negatív gondolatom kapcsolódik a Szalaghoz: egyszer sem sikerült abszolútban nyernünk, pedig korábban háromszor is vezettünk visszafelé a csőben – egyszer úgy, hogy távcsővel sem láttuk az abszolút második Tramontanát.”
Camembert a viharban
A versenyzés mellett azonban a legénység számára legalább ennyire fontosak a rituálék. Ilyen a Svájcban élő korábbi mancsaftjuktól kapott csokoládé minden vitorlázó napra, vagy a Kékszalag előestéjén egy régi csapattárs jóvoltából tartott tihanyi fogadás. A legkülönlegesebb hagyomány azonban magán a versenyen zajlik:
„Minden felesleges dekát kipakolunk a hajóból a nagy versenyre, de két feleslegesnek tűnő tárgyat magunkkal viszünk. Naplementekor összegyűlünk a cockpitben, üvegpohárból egy korty vörösbort iszunk és érett Camembert-t eszünk hozzá – legyen akkor vihar vagy szélcsend.”
Amikor az 58. Raiffeisen Kékszalag Nagydíjon a Kishamis nekivág a több mint 150 kilométeres távnak, nem a rohanógépeket akarják legyőzni. Ők egy egészen más versenyben indulnak, ahol az ellenfelük maga az idő – és ezt a versenyt a Balaton legnagyobb túlélője már 130 éve, minden egyes nap megnyeri.